2009. május 17., vasárnap


 Keze


Felemelt és könnyedén röpített,

Szálltam, mint liliom illata,

Úgy tartott, nem remegett a szívem,

Az volt a gyerekkor maga.

 

Dacosságom, ha indulatra vitte,

Kérdés nélkül, okolatlan döntött,

Röptető kezét fenyítőn emelte,

A máskor ölelésre késztető ösztön.

 

A pörgő évek biztos állomása

Volt kitárt karja és elszánt hite,

Azóta sincs többé földi mása,

Életében sem hasonlított senkire.

 

Sosem mondta, hogy elfáradt,

Ő ébresztette reggel a napot,

Őrizte titkait, végül párat

Megosztott és örökül hagyott.

 

Nem kell más, csak mese és dal

És kéz, amely sohasem pihen,

 S a szívvel irt vágyak között

Az élet kusza dolgait rendezi el.

1 megjegyzés: