Ezredfordulós látlelet

Immunrendszerünk önmagát feladni készül,

Millió idegpályánkon bénító fájdalom cikáz,

Testünk hideglelős lázálmokban feszül,

Álmainkra is bukott angyal vigyáz.

Meddig bírjuk még ép elmével, ahogy

Testünk rom-várában parancsolgatunk?

Szolga szerveink tünet-özönében

Odavész titkos, életre késztető okunk.

Strandon

Hemzsegsz és hömpölyögsz,

mindenki mást kiröhögsz.

Villantod a formát,

harsogod a normát.

Degeszre eszed magad,

nem tudod behúzni a hasad.

Legnagyobb arcod felteszed,

szabadságra küldöd az eszed.

Esti fohász

Csak valahogy

Kibírjam reggelig,

Míg a kávéscsésze

Reménnyel megtelik.

Pipacs

Minden virág tündér,

köztük is hercegnő,

a pimasz, karcsú lábon ringó,

bő szoknyájú pipacs.

Hajol leng és libben

a széllel együtt virraszt,

úgy tűnik feléd int,

úgy hiszed hívogat.

Nyúlnál érte, elvidd,

nem érti mit remélsz,

ha mégis leszakítod,

kezedbe bele vész.

Rászed, nem pompázik,

hervad, nincs már dolga,

te meg elengeded,

leejted a porba.

A másikat fognád,

azt vinnéd helyette,

de belátod, a következő is

csak ugyanő lenne.

Nem viszed magaddal

csak vidámságát,

lefested fejedben

égő piros mását.

Álom

Este, mikor eltompulok,

kisöpröm az agyamat,

tiszta fogadószobát nyitok

az éjjeli kalandnak.

Máshol járok, mást csinálok,

más leszek ott, másra várok

ismeretlen újak,

mástól félek, mást remélek,

más érzések dúlnak.

Reggel, mikor felébredek,

felsejlik pár emlék,

szeretnék még visszanézni,

néhány képet felidézni,

tényleg ő volt? Mit mondott?

De a hiányzó részek

makacsul enyésznek,

őrzöm az egészet.

Aztán lassan kibontom

fejtem szövetét,

felismerem némely

hiányzó részletét.

Összerakom újra,

ráismerek végül,

de nem értem mi volt,

miből, hogyan készült.

Mitől volt minden más,

hogy tűnt idegennek,

mikor mindenki, csak

új álarcot tett fel.

Mire megfejteném,

elnyom újabb álom,

kezdhetem elölről,

vagy közben kitalálom.

Koraesti utazás

A város még izzó panoráma,

Telt fényei ragyognak,

Mint földöntúli glóriában

A rég távozott halottak.

A szürke árnyak lopva borulnak

A megbűvölt tájra,

Lassan vak sötétbe süppednek

A távoli házak.

A nyüzsgő élet határai

Elveszőben,

Az ablakokban lobbanó fények,

Mint apró lángok a temetőben.

Vigyázzatok

Mostmár aztán vigyázzatok,

aki engem megbántott,

nem leszek elnéző vele,

feltűzöm tollam hegyire.

Kegyetlenül kifigurázom,

orrába karikát fűzök,

rázom hosszú láncon,

én fütyülök neki,

ő ropja a táncot!